Helyzete és határai Föltörténeti múlt A térség talajai Földrajzi kép

A térség helyzete, bevezető

A Kemenesalja-Marcalmente régió Nyugat-Dunántúlon, Vas megye keleti részén, és Veszprém megye nyugati szegélyén terül el. Határát északnyugaton, Pápoctól Ostffyasszonyfáig a Rába völgye alkotja, keleten a Marcal melléke képezi a határt. Magában foglalja a Celldömölk kistérséget, ezenkívül a Marcal jobb partján, Veszprém megyében további 7 község tartozik hozzá.

Területe több földrajzi tájegységet érint, nagyobb részét a Kemenesalja kistáj foglalja el, ehhez csatlakozik északnyugaton az Észak-Kemeneshát fennsíkszerűen kiemelkedő kavicsplatója, helyi elnevezéssel a Cser, míg keleten a Marcal-medence középső részét érinti.

Földtörténeti múlt

A táj kialakulását a földtörténeti ókortól követhetjük nyomon. Ebben az időben a Kárpát-medence területén a Variszkuszi-hegységrendszer kristályos kőzetekből felépülő vonulatai emelkedtek. Az ókori földmozgások során meggyűrődött, majd összetöredezett hegységrészek a földtörténeti középkor elejéig összefüggő, de erősen letarolt tönkfelszínné alakultak.

A triász időszak után a terület a tenger vize alá került, csak az északabbra fekvő részeken -a mai Kisalföld központi részein- tartott tovább a szárazföldi jelleg. Ekkor rakódtak le a kristályos alapzatra a Bakony nagy tömegét alkotó mészkő- és dolomitrétegek. Amíg azonban a Bakony területe az idők során kiemelkedett, itt süllyedés következett be, így ezek a kőzetek ma 1000-2000 méter mélyen találhatók a felszín alatt.

A miocén korban a Pannon-tenger öntötte el a mai Kisalföld nagy részét. Vizéből márgás, agyagos és homokos rétegek települtek a mélybe süllyedt hegységfelszínre. A Pannon-tenger az idők során lassan elsekélyesedő, kiédesülő vizű beltóvá alakult, majd kisebb tavak sorozatára bomlott szét. Ekkor a terület nagy részén részben vízzel borított szavannaszerű tájképet képzelhetünk el. Erre a kiszáradó tavakkal tagolt felszínre az Alpok felől áramló vizek már jelentős hordaléktömeget is szállíthattak, amiről részben a felsőpannóniai üledékek aprókavicsos rétegei, részben a homokanyag ásványos összetétele is tanúskodik. Ezeknek a folyamatoknak eredményeként a Kemeneshát területére kb 20-50 m vastag keresztrétegezett folyami homok települt. Az üledékek anyaga az emelkedésnek indult alpi peremvidékekről származik. A homokot tagoló, finoman rétegezett agyaglencsék a fő áramlásból átmenetileg elzáródott, időszakosan állóvízzel borított felszínekre utalnak. A terület éghajlata a részben nedves, illetve félsivatagi jelleg között ingadozott, miközben domborzatát a folyóvízi feltöltés és pusztítás egyaránt alakította.

A pliocén kori kéregmozgások során bazaltvulkáni tevékenység vette kezdetét, melynek során a mai Ság-hegy és Somló térségén láva rakódott az akkor még nagyrészt pannon homokkal borított felszínre. Ekkor keletkeztek térségünk jellegzetes vulkáni szigethegyei. Eltérő felépítésük, magasságuk arra enged következtetni, hogy az egyes kúpok anyagát különböző időben felszínre hozó vulkáni folyamatok már erősen erodált felszínen tevékenykedtek, de erre utal még aljzatuk kőzettani különbsége is. Ezzel egyidejűleg, a Győri-medence fokozódó süllyedésével északi irányba terelődő Ős-Rába kiterjedt kavicstakarót terített el, melynek keleti határa egészen a Bakony lábáig húzódott. Ennek az idős kavicstakarónak nyomai ma is fellelhetők a vulkáni kúpok oldalán, sőt, a Bakony peremi részein is.

Az első felhalmozási időszakot hosszan tartó eróziós ciklus követte, melynek során a kavicsos üledékréteg részben lepusztult.

A pleisztocén kor közepén a Kisalföld középső részének újabb erős süllyedése, valamint a Zala-völgy déli oldalának enyhe felboltozódása hatására a Rába folyásiránya egyre nyugatibb irányba tolódott. Újabb kavicstakarója részben ráborul a korábbi maradványaira (erre utalnak a kavicsrétegek megkettőződései Sárvárnál és Nagysimonyinál), részben pedig az erózióbázis irányában újat is épített. Ebből a felhalmozódási szakaszból származik az a Sárvártól Marcaltőig terjedő, 25 km hosszú, egységes felépítésű és felszínű kavicsplató, helyi elnevezéssel a Cser. A benne előforduló, fagyási folyamatok által kialakított formák tanúsága szerint kora idősebb a legfelső pleisztocénnál.

Az -idők során szakaszosan fellépő- vulkáni aktivitás során újabb, kisebb feltörések történtek, ahol a vulkáni kőzet (leginkább bazalttufa) már a kavicsplató felszínére szóródott. (Sitke, Gérce)

A pleisztocén kortól némi emelkedés következtében fokozódott a szintkülönbség a Kisalföld középső része, és a Kemeneshát területe között, ezért a folyóvizek korábbi jórészt feltöltő tevékenységét egyre inkább az erózió váltotta fel. A Kemeneshát nyugati peremén a Rába mélyítette völgyét saját korábbi kavicsos hordalékkúpjába, míg területünkön a Marcal és mellékpatakjai végezték el ugyanezt a munkát. Csak az ellenállóbb bazalttal és az erősebben cementált folyóvízi kaviccsal fedett részek álltak ellen a vizek lepusztító erejének. Így ezek a területek ma kiemelkednek a tájból: ezen az úton született a Ság-hegy mellett a Kemeneshát is.

A térség talajtípusai

A talajok kialakulásában több tényező is szerepet játszik, úgymint az alapkőzet, a vízrajz, az éghajlat, növényzet, az eltelt idő, és így tovább. A Kemeneshát vidékén a kavics az uralkodó felszínalkotó kőzet, míg máshol a homok; illetve az ezeket változó vastagságban befedő lösz, és ennek áthalmozott, kilúgozott változata, a vályog. Vulkáni hegyeinken a bazalt és bazalttufa is részt vesz a talajképződésben.
  A leggyakrabban előforduló talajféleségek a barna erdőtalajok különféle változatai, többek között az agyagbemosódásos- és a podzolos barna erdőtalaj. A kavicstakarót helyenként szürke és vörös agyag fedi. Ezek a talaj vízháztartását erősen lerontják, hiszen ezeken a helyeken a csapadék nem tud a talajba szivárogni, csak a felszínen gyűlik tócsákban össze.
  A Cser felszínén, löszös üledékeken sekély termőrétegű barnaföldet találhatunk, míg Celldömölk környékén már a cserjoznom barna erdőtalaj is előfordul. Ez már jellegében közelít a mezőségi talajok felé, de termőképessége még gyengébb azokénál.
  A térség északi részén, a Marcal mellékén, löszös harmadidőszaki üledékeken, kedvezőbb vízháztartású réti csernozjom talajok képződtek.
  A patakok völgyében a talajképződést a víz hatása befolyásolja. Azokon a részeken, ahol a hosszabb-rövidebb ideig víz borítja a felszínt, réti talajok képződnek, míg ahol a vízzel való elöntés hosszabb ideig tart, láptalajok is kialakulnak.
  Azokon a helyeken, ahol bazalt, vagy bazalttufa alkotja a felszínt, illetve ezeken csak vékony üledék van, fekete nyiroktalaj, más néven erubáz talaj alakul ki. Ilyen talaj található például a Ság-hegyen és a Kis-Somlyón. Magas humusztartalmuk miatt fekete színűek, de vékony termőrétegük miatt vízháztartásuk elég szélsőséges.

A táj leírása, domborzati képe

A Kemenesalja-Marcalmente régió felszínét és tájképi elemeit tekintve négy elkülönülő sávra osztható, ezek, nyugatról kelet felé haladva a következők:

Térségünk nyugati szegélyét a Rába völgye képezi. Nagy része egykor ártéri jellegű, ma mezőgazdasági kultúrtáj. Többé-kevésbé sík, itt-ott kisebb halmokkal, dombhullámokkal tarkított felszínét többnyire szántók, legelők, helyenként erdőfoltok fedik. A völgy közepén, ma már jórészt szabályozott, de megjelenésében mégis természetesnek tűnő medrében folyik a Rába, Magyarország egyik legérintetlenebb, legvadregényesebb folyója. Szűkebb árterét mindkét oldalon gátak kísérik, belül rajtuk főként ártéri erdőket találunk. Vele párhuzamosan, 1-2 km-re, a völgy keleti peremén a Lánka-patak kíséri a folyót, egészen a Pápoc határában lévő találkozásukig. Túl rajta, kelet-délkelet felé már a Cser lankásan emelkedő felszíne húzódik. A Cser innenső oldala jóval szelídebb, mint a túlsó, délnyugati, kemenesaljai oldal. A Kemeneshát Rába felőli peremére máshol, délebbre oly jellemző meredek tereplépcsők, rövid, víz- és fagyvájta aszóvölgyek errefelé csaknem hiányoznak. A néhány, egykor vízjárta völgyecske torkolatánál azonban megtaláljuk a hordalékkúpokat, amelyek az ősi eróziós tájformáló folyamatokról tanúskodnak. Itt az emelkedés alig észrevehető, egy-két feltűnőbb dombhullámtól eltekintve a Rába-Lánka ártér síksága szinte észrevételnül olvad át a Cser finoman emelkedő, fennsíkszerű kavicsplatójába.
  A falvak a Rábától viszonylag messze épültek, a Lánka-patak folyását követve, illetve a völgy peremén futó országút mentén sorakoznak: a történelmi emlékekben bővelkedő Ostffyasszonyfa, Csönge, a ma már egybeépült Kenyeri és Rábakecskéd, valamint az egyik legősibb település, a valamikor mezővárosi rangot is megért Pápoc. Részben ide sorolhatjuk még a Lánka felső folyásánál fekvő, Sárvárhoz tartozó Lánkapusztát is, bár az valójában már a Cser területén található.

A régió földrajzi vízválasztója, legmagasabb része az Észak-Kemeneshát (egyes szerzők Alsó-Kemeneshátnak is nevezik), ismertebb nevén a Cser. Ez valójában a Rába fiatalabb, pleisztocén kori kavicstakarója, melynek anyagát az Alpok peremhegységeiről sodorta idáig az egykor jóval bővízűbb és szeszélyesebb folyó. Erősebben cementált kavicsos felszíne megmenekült a későbbi eróziótól, így, míg a környező területek a folyóvízi lepusztítás miatt alacsonyabbak lettek, a Cser megmaradt többé-kevésbé eredeti magasságában. Bár, egyes vélemények szerint, a magasságkülönbség kialakulásában szerepe lehetett a Marcal-medence időközbeni süllyedésének is.
  A hátság 6-8 km széles sávját Sárvár-Sitke vonalától számítjuk, és mintegy 30 km hosszan, egyenletesen alacsonyodva, Marcaltőnél a Rába síkjába simul. Felszíne enyhén északkelet felé dőlő, csaknem teljesen sík plató. Területét egykor kiterjedt csererdők borították, amelyeket az utóbbi évszázadokban szinte teljesen kiirtottak, helyüket mezőgazdasági művelés vette át, szántóföldekkel, legelőkkel, helyenként szőlőkkel, gyümölcsösökkel. A legelők szomszédságában juhásztanyák épültek. A későbbi évtizedek folyamán azonban, amikor már a termelőszövetkezetek gazdálkodtak a területen, változott a táj képe. Az egykori kisparcellák, szőlők, cseri tanyák fokozatosan eltűntek. A cseri föld gyenge termőképessége miatt elhagyott területek lassan újra beerdősültek, illetve erdőt telepítettek rájuk. Sajnálatos azonban, hogy az egyébként hasznos erdősülési folyamat nem természetes irányba haladt. Az erdészet akkori hibás gyakorlata miatt nem őshonos fafajtákat, hanem nagyrészt fenyőt telepítettek, az elhanyagolt részeken pedig az akác szaporodott el. Így a kialakuló erdők jelentős része nemcsak természeti-botanikai szempontból, de erdőgazdálkodási szempontból is gyenge minőségű lett.
  Ma a Cser felszíne ennek megfelelő képet mutat, a kisebb-nagyobb kiterjedésű akác-, fenyő-, helyenként cser- és tölgyerdők felhagyott, gyakran elbokrosodó legelőkkel, néhol szántóföldekkel váltakoznak. Vadállománya jelentős, így vadászterületként is nagy szerepe van.
  A kistáj talán legszebb része a Cser délnyugati pereme, a plató Kemenesalja felé lejtő széle. Délnyugaton, Sitke-Nagysimonyi határában még meredekebbek, magasabbak a domboldalak, északkelet felé tartva azonban fokozatosan alacsonyodnak, szelídülnek, míg Kemenesmagasinál már épp, hogy csak észrevehető a szintkülönbség. A lejtőket szőlők, gyümölcsösök, pincék díszítik, amelyet csak az egyes falvak között szakítanak meg szántók, kisebb akácerdők. A szőlőhegy vonulata alatt már Kemenesalja, közelebbről a Cinca patak hullámos, termékeny völgye terül el. Itt is, akárcsak a túloldalon, a Rába felőli peremen, egymást követik a kisebb-nagyobb falvak, amelyek bár földrajzilag a Kemenesaljához tartoznak, de mind tájképileg, mind "életükben" kötődnek a "hegy"-hez, ezért itt is megemlítjük őket: Sitke, Nagysimonyi, Tokorcs, Kemenesmihályfa, Kemenessömjén, Vönöck, és végül Kemenesmagasi.

A térség központi része, egyben legnagyobb kistája Kemenesalja. Ez a táj a Cser lankáitól majdnem a Marcal árteréig terjed, de pontos keleti határait meghúzni nem lehet - de talán nem is szükséges. A valóságban Kemenesalja nem pontosan körülhatárolható önálló tájegység, hozzátartoznak a Marcal bal parti sávjában települt községek csakúgy, mint a nevezetes bazalt "tanúhegyek", illetve a "Kemenes" szőlőhegyei is.
  A táj enyhén hullámos síkság, amelyet az egykori, Ős-Rába által lerakott kavicstakaróba vájtak kitartó munkájukkal a folyók. Az egykor jóval erőteljesebb Ős-Zala, illetve Marcal, valamint a kemenesaljai patakok, - Cinca, Kodó, Csikászó-patak, Mosó-árok - sok-sok évezred alatt meghatározták a táj képét. Széles, kis esésű völgyeikben ma mezőgazdasági kultúrnövényzet díszlik, az eredeti növénytakaró már nyomokban is alig maradt fenn. Helyenként azért még fel-feltűnnek a mocsaras rétek, égeres, füzes ligetek, melyek egykor kisebb tavakat, forrásokat rejtettek.
  Kemenesalja talán leghíresebb felszíni alakzatai a vulkanikus szigethegyek, a táj központjában magasodó Ság-hegy, a szerényebb Kis-Somlyó, a kevéssé ismert, de szintén sok szépséget, érdekességet rejtő sitkei, gércei, vásárosmiskei, és kemenesmagasi bazalttufa-halmok. Bár térségünk határain kívül esik már, de mégis elválaszthatatlan része a kemenesaljai panorámának a Ság távoli "nagy testvére", a Somló is.
  A bazaltkúpok minden korban a térség meghatározó pontjai voltak, messze látszó magaslataik vonzották az ősi idők embereit is. A Ság-hegyen avarkori erősség épült, a Somló magyar végvárat hordozott északi ormán. Boraik évezredeken át vidították a szíveket, lábaiknál falvak épültek. A XX. században aztán szomorú idők következtek bazalthegyeinkre, mert a fejlődő iparosodás, építkezés és útépítés rengeteg követ igényelt, és ezt a kőmennyiséget nagyrészt az egymás után megnyitott bazaltbányák szolgáltatták. Alig maradt hegy, a Balaton-felvidéktől Kemenes vidékéig, amelyet ne sebzett volna meg több-kevesebb mértékben a bányászat. Talán mind közül az egyik legnagyobb, de minden bizonnyal a legismertebb, azóta már felhagyott bánya a Ság-hegyen volt. Az évtizedeken át tartó intenzív bányászat folytán a hegy elveszítette eredeti alakját, tetejét hatalmas kráter és meddőhányók szabdalták fel. Legmagasabb pontja ma 13 méterrel alacsonyabb az egykori tetőszintnél, de 279 m-es magasságával így is a térség legkiemelkedőbb hegycsúcsa maradt. A hegy egész területe ma tájvédelmi körzet, ahol mintegy szabadtéri múzeumban tanulmányozható a vulkán felépítése. A geológiai látnivalók mellett ritka növényeket is találhatunk.
  Nem kerülte el a bányászat a kisebb testvért, a Kis-Somlyót sem, de ugyancsak kőfejtők működtek a sitkei Herceg-hegyen, a gércei és miskei dombokon, valamint Magasi határában is. Ezek azonban jóval kisebbek voltak, nem okoztak olyan látványos tájrombolást, bár némelyikük egészen a közelmúltig használatban volt.
  Ezek a hegyecskék, az egykori vulkáni tevékenység emlékei, a Berzsenyi által is versbe foglalt "kékellő halmok" megannyi érdekes, kedves színfolt a tájban. Oldalaikat - a magasi-szergényi dombok kivételével - szőlők, pincék díszítik. Leghíresebb a sághegyi bor, melyet már a római korban (vagy még régebben?) is ismerhettek, a leletek bizonysága szerint.
  A táj központja, egyben térségünk egyetlen városa Celldömölk. Egykor egyházi központ, híres búcsújáróhely volt, majd az évszázadok folyamán mezővárossá fejlődött. A XIX. század fordulóján a vasút hozta el életébe a nagy változást, pályaudvaráról egykor 4, ma már csak 3 irányba mehetnek a vonatok. Az elmúlt évtizedek során sokat változott, szépült a város, igazi kistérségi centrummá lett. Az ipari létesítmények, üzemek, hivatalok, az üzletek zöme, így a környék lakosságának munkahelye is nagyrészt itt található.
  A szűkebb értelemben vett Kemenesaljához tartoznak a következő falvak: Mesteri, Köcsk, Kemeneskápolna, Kissomlyó, Borgáta, Egyházashetye, Duka, Keléd, Jánosháza, Kemenesszentmárton. Két település, Alsóság és Izsákfa közigazgatásilag ma Celldömölkhöz tartozik. Tágabb értelemben ide sorolhatjuk még a kicsit fentebb említett falvakat, a "Hegy" alján Sitkétől Kemenesmagasiig, illetve a már Marcal-melléki Kemenespálfát, Bobát és Nemeskocsot, valamint Szergényt is.

Térségünk keleti szegélyén nyúlik végig dél-északi irányban a Marcalmente kistáj. Földrajzi szempontból ez a Kisalföldhöz, azon belül a Marcal-medencéhez tartozik. Felszíne majdnem tökéletes síkság, bár helyenként ezt a mellékpatakok hordalékkúpjai kicsit hullámossá teszik. A történelmi időkben a Marcal folyó melléke szinte átjárhatatlan mocsár volt, igazi érintetlen, vad és szeszélyes vízivilág, ahol a Mersevát mellettin kívül szinte alig volt átkelőhely. Azonban a szabályozás nem kerülte el ezt a vidéket sem. A Marcal árterét csatornázták, a vizeket eredetileg három meder, a Veszprém megyei-, a Vas megyei mellékcsatornák (övcsatornák), illetve a Marcal főcsatorna vezette el. Ma már a kisebb vízhozam miatt csak a főcsatorna "él". Vonalvezetésén látszik ugyan a szabályozottság, de partjait szépen hódítja vissza a természet, újra megjelennek a nádasok, füzek, nyárfák, így ma a csendes kis folyó és az őt kísérő rétek, legelők tájképileg is szép, nyugalmat árasztó elemei a tájnak.
  A terület ma - a Kisalföld nagy részéhez hasonlóan - mezőgazdasági táj, nagyrészt szántóföldi művelés alatt áll. A talaj itt nagyon termékeny, mindenféle kultúrnövényt sikerrel termesztenek.
  Közigazgatásilag ez a kistáj már átnyúlik Veszprém megyébe is. A Vas megyei marcalmelléki falvak: Nemeskeresztúr, Karakó, Kemenespálfa, Boba, Nemeskocs, Mersevát, Szergény. A jobb parton, Veszprém megyében fekszik Kamond, Nagypirit, Kispirit, Csögle, Adorjánháza, Egeralja, és Külsővat.