Az alig 250 lakosú kis település a Marcal folyó partján, nem messze a megyehatártól helyezkedik el. A falu közelében egyesül a Marcal és legfőbb forrásága, a Torna patak. Ennek megfelelően a terület nagyrészt sík, egykori ártér, melyen ma többnyire réteket, legelőket találunk, de természetesen a síksági jellegből adódóan a szántóföldi, megművelt területek sem hiányoznak, a községtől délre pedig erdő fedi a tájat.
  A megközelítési lehetőségek kedvezők, közvetlenül a falu mellett halad el a 8-as főútvonal. Vasúton érkezve Jánosháza állomásától alig 3 km-re van.

Karakó a vidék egyik legrégebben lakott helye. Történelmét és egykori jelentőségét fekvésének köszönheti. Itt volt ugyanis az akkor még mocsaras, szinte átjárhatatlan Marcal völgyének egyik legjelentősebb átkelőhelye. Felügyelete céljából nagy méretű, erődített földvár magasodott itt, melynek első említése 1137-ből való. Az István király által felállított karakói várispánság igazgatási központja valószínűleg nem a vár helyén volt, de a kutatások még bizonytalanok ezen a téren. A vár a 14. század végéig királyi birtok volt, akkor Zsigmond király Irnosd fiának, Lászlónak adományozta. Később Somló várának birtokaihoz csatolták. Jelentőségét fokozatosan elveszítette a kővárak építésével, de egészen a 17. századig mint erősség létezett. Vámszedőhelyként még az 1700-as években is évente 250-300 Ft-os jövedelemmel gazdagította tulajdonosát.
  1277 december 20-án Karakón tartózkodott IV-László, itt fogadta királyi táborában Henrik bán fiait.
  A község története szorosan összefonódik a váréval. Mint vámos hely, korábban fontos településnek számított, egyes vélemények szerint mezőváros is volt rövid ideig. A közeli Jánosháza felemelkedése azonban visszavett jelentőségéből. 1552-ben Magyar Bálint és vitézei csatát vívtak a törökökkel. 1555-ben a falu nagy részét végvári katonák pusztították el, majd sokáig, 1666-ig kénytelenek voltak a töröknek hódolni.
  Birtokosai Kinizsi Pál és Magyar Benigna adományaként sokáig a pálos szerzetesek voltak, először a vázsonykőiek, majd a pápaiak gazdálkodtak itt. A rendek feloszlatása után a Kamara felügyelte a birtokot.
  1707-ben Bottyán János harcolt Karakónál a császári csapatokkal. Katonáival visszavonult a sáncok mögé, ágyúit az út töltésének irányítva gyalogságával itt foglalt állást. Biztos védelmet talált a sáncok mögött, mert a császáriak azokat megtámadni nem merték.
1809. július 10.-én ismét jelentős csata színtere volt a környék, amikor Napóleon serege megverte a nemesi felkelőket a hídért folytatott küzdelemben.
  Az 1848-as szabadságharcban felcsillant mégegyszer az öreg vár dicsősége, mikor a vasvári nemzetőrség tanyázott benne néhány hétig.
  Római katolikus templomát az 1780-as években emelték. A hagyomány szerint pálos rendű barátok is éltek a faluban, a központban álló emeletes épületük ma is áll.
  A község határában áll a 8-as főút mellett a Dabrókai Csárda, ahol a 19. század végéig tartó betyárvilágban sok híres-hírhedt betyár megfordult, és keresett magának menedéket a Marcal mocsaras "bozótjaiban".
  A Marcalon túl, az itt Bakonyérnek is hívott Torna vizén egykor vízimalom is működött.
  Népi építészetünk történetében jelentős hely Karakó: innen származik a korábbi füstöskonyhákat felváltó szabadkémények. Paraszti körökben történt alkalmazására 1733-ból van már adatunk.

Nevezetességek

Fontosabb címek